Jakob Streit:
Mormotás történet
(Gángóné Szabó Klára fordítása)

Amikor az elmúlt őszön a korai fagy az első hópelyheket a hegyekbe kergette, mormota-apó a barlangjáratok legmélyére hajtotta kölykeit. Most a szülők szénával és földdel dugaszolták el a bejáratot, hogy semmiféle hideg légáramlat ne tudjon többé bejutni, és ők is nyugovóra tértek.

Egész télen nem ébrednek fel, nem esznek, nem mozognak. Bömbölhet odakünn a leghevesebb téli vihar is, a mély barlangkamrában semmit nem vesznek észre az ott alvók. A legnagyobb lavinák zúdulhatnak fejük felett a mélybe, ők zavartalanul alszanak tovább. Ha azonban tavasszal a Nap erősebben kezd melegíteni, s virágokkal és zölddel borítja be lentről felfelé a hegyeket, lassacskán a mormoták is megmozdulnak sötét barlangjukban.

Földanyácska lazít álmuk kötelékén; a mormoták nyugtalanná válnak, felébrednek, és megesznek egy nyaláb szénát. Mormota-apó álomittasan odaballag a kijárathoz, pofájával kitolja a földből és szénából lévő reteszt. Hamarosan kölykei is követik. Amint megpillantják a havat, azt gondolják, fehér fű, beledugják mancsukat, és nyalogatják:

– Fú! hogy csíp ez a jéghideg!

Akkor apjuk így szól hozzájuk:

– Nézzétek fiaim, ez hó, ezt fújta a mi havasi legelőnkre a tél-állat; de a Nap sugaraival elűzte a szörnyet. Már füvet és virágokat csalogat elő nekünk, most már vidáman hancúrozhattok. Akkor a kölykök a Nap előtt két lábra állnak, és barátságosan kacsintanak rá.